Advent története, adventi koszorú készítés

Az advent kezdete az egyházi év kezdetével esik egybe. Régebben a karácsonyt megelőző négy hétben az emberek böjtöt tartottak, hajnalonként pedig szent misére mentek. Ezeket a hagyományosan napfelkelte előtt tartott miséket aranymisének nevezték. Az advent szó latin eredetű, jelentése eljövetel.

Az adventi ünnep eredete az V-VI. századra nyúlik vissza. A keresztény hagyományoknak megfelelően advent négy hetében Jézus születésének eljövetére várakozunk. Tágabb értelemben ez a reményteli várakozás, a lelki készülődés ideje. Advent időszakában ráhangolódunk az ünnepekre, ezt jelzi hetente a gyertyagyújtás is. Korábban 24 gyertyával díszítették a koszorút, mára ez lecsökkent négyre.

Advent idején persze nemcsak az adventi koszorú gyertyájának a gyújtásával várjuk a karácsonyt, hanem a gyerekeknek adventi naptárat készítünk, vagy veszünk. Az adventi naptár minden napra tartogat valami apróságot a gyerekek számára. Az adventi koszorú pedig minden lakásban elengedhetetlen karácsonyi dísz. Az adventi koszorú készítésének divatba jövetele a 19. századra nyúlik vissza, azonban hazánkban a készítése az elmúlt tizenöt évre nyúlik vissza.

Adventi koszorút egyébként már a pogány korban is készítettek, ekkor ugyanis örökzöld ágakkal, fagyönggyel, magyallal ünnepelték a téli napéjegyenlőség idejét. A fagyöngy a kelták szent növénye volt, akik a fagyöngyöt, magyalt ajtóikra akasztották.

Ma ezt felváltotta a fenyőgallyakból, illetve szalmából készített koszorúk négy gyertyával, melyek az advent négy hetét jelzik.  Minden héten egy-egy új gyertyát gyújtanak meg. Persze az ajtóra is teszünk továbbra is koszorút, az a vendégek szíves várását jelképezi.

Amióta az emberiség földműveléssel, állattartással foglalkozik, a napfénynek, a meleg tavaszi és nyári hónapoknak óriási szerepük van az emberi társadalmak életében. Az emberek táplálékukat a meleg időszakokban tudták megtermelni, ilyenkor bőség és jólét jellemezte a közösség életét, szemben a hideg téli napokkal, amikor az éhezés, a hideg és a sötét kerítette hatalmába az embereket.
Érthető tehát, ha az ókori népek hálaadó, köszöntő rítusokkal ünnepelték a téli napfordulót, amely időponttól kezdve a nappalok egyre hosszabbodnak, átvitt értelemben a fény győzedelmeskedik a sötét éjszaka felett. Ezeknek a rítusoknak az is a szerepük volt, hogy az elcsigázott emberekbe reménységet, hitet öntsenek, hogy könnyebben viseljék azt az időt, ami a tavasz beköszöntéig hátravan.

Az ókori Rómában a december 17-24. közötti időszakban tartották a Szaturnália ünepeket. Szaturnusz a földművelés, a paraszti munkák istene a római hitvilágban. Az emberek nagy lakomákkal, ivászatokkal, tánccal, zenével ünnepelték Szaturnuszt, szokásban volt a szolgák megajándékozása, és bizonyos munkák tiltva voltak. A házaikat örökzöld borostyánágakkal díszítették.
A naptárreformig a Római Birodalomban az új év kezdete is ekkorra esett.

Egy római almanach szerint már Kr. u. 336-ban megünnepelték Rómában a karácsonyt. A Római Birodalom keleti részén azonban január 6-án emlékeztek meg arról, hogy Isten megjelent Jézus születésekor és megkeresztelésekor, Jeruzsálemben pedig csak a születést ünnepelték. A IV. század során a legtöbb keleti egyház átvette Jézus születésének ünnepéül a december 25-i dátumot.

Az ellenállás Jeruzsálemben tartott a legtovább, de végül ott is elfogadták az új időpontot. Az örmény egyház azonban a mai napig ragaszkodik a január 6-i karácsonyhoz. Miután keleten is december 25-én rögzült a karácsony, Jézus keresztelésére január 6-án emlékeztek. Nyugaton viszont ezen a napon ünnepelték a háromkirályokat, akik felkeresték a gyermek Jézust.

A karácsonnyal összekapcsolódó hagyományok így többféle forrásból erednek. A római világban a Saturnalia (dec. 17.) a vidámság és az ajándékozás napja volt. December 25-ét az iráni isten, Mithra születésnapjának is tartották, akit az Igazságosság Napjának neveztek. Ezekhez a szokásokhoz járultak a germánok és kelták téli napfordulóhoz kapcsolódó rítusai, amikor a teuton törzsek behatoltak Galliába, Britanniába és Közép-Európába.

A mai értelemben vett, keresztény karácsonyról a IV. század óta emlékezünk meg. December 25-e Jézus születésnapja, az előző este karácsony böjtje vagy Szenteste, 26-a pedig az ünnep második napja.

Karácsony napjával egy újabb ünnepi szakasz veszi kezdetét, a karácsonyi tizenketted, mely 12 napig, január 6-ig, vízkereszt napjáig tart. Ez a nap egyben a vizek megszentelésének és Jézus megkeresztelésének ünnepe is. Vannak országok (pl.: Spanyolország), ahol e napot a háromkirályok napjának nevezik, és nagyobb ünnep, mint maga a karácsony.

Jézus születésének pontos dátuma nem maradt ránk. Az ősegyházat teljesen lefoglalta a húsvéti eseménykör, a megfeszített és feltámadott Úr ünneplése. Eleinte több jeles hittudós tiltakozott Jézus születésének az ünneplése ellen, mondván, hogy a Bibliában csak pogány vagy elvetemült uralkodók tartottak születésnapot.

Amikor az ősegyház visszanézett Jézus működésére, először megkeresztelkedését látta jelentősnek, hiszen ez nyilvános működésének nyitánya, ekkor jelent meg népe előtt, s ekkor hitelesítette őt a mennyei szózat. Így a legrégibb keresztény ünnep ? húsvét után ? a vízkereszt lett január 6-án, görög nevén az Epiphania ünnepe, amely hirdeti: ?Megjelent (epephané) az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek". Már a II. században ünnepelték, és az egész Keleten elterjedt. Ám nyugaton úgy érezték: külön kell választani az Úr születésének és megkeresztelkedésének ünnepét. Ezért a születés ünnepét december 25-re tették. Miért? Erre két magyarázat is van:

1. ősi elképzelés szerint a világ teremtése tavasszal kellett történjék, s március 25-e lehetett a teremtés első napja. Akkor pedig az új teremtés kezdetének is ekkor kellett lennie. Viszont, ha Jézus március 25-én fogantatott, akkor december 25-én kellett megszületnie.

2. A vallástörténeti magyarázat szerint egy pogány ünnep kiszorítása volt a cél ezzel a dátummal. A Római Birodalomban a Napisten ünnepét ülték e napon a téli napforduló után (dies invicti Solis = a győzhetetlen Nap ünnepe). A Circus Maximusban nagyszabású kocsiversenyek szórakoztatták a tömegeket ? e látványosság az égbolton vágtázó napisten mítoszának a megjelenítése volt, éjszaka pedig álarcos vígassággal, lármás áldozati lakomával hódoltak a Napnak. Kézenfekvőnek látszott, hogy ezen a napon ünnepeljék ?az Igazság Napjának? megjelenését. Az ünnepnek ez a kialakulása Nagy Konstantin alatt (306?336 között volt császár) ment végbe. ő maga is a napkultusz hívéből lett a kereszténység támogatója. A december 25-i ünnep ? a meggyőző analógiának köszönhetően ? Nyugaton igen hamar elterjedt.

Nem egyértelmű, honnan ered az ünnep elnevezése. A karácsony magyar nevéről sokáig az volt a hiedelem, hogy a latin incarnatio = megtestesülés, szóból származik. Ám a nyelvtörténeti kutatás kimutatta, hogy nagy valószínűséggel a szláv kracsun = téli napforduló az alapszava és annak örömére, az azt megelőző várakozásra utal. A latin neve: dies natalis Domini (az Úr születésnapja). Német neve Weihnachten (szent éjszakák) szintén a téli napforduló ünneplését őrzi.

A népszokás szerint koszorút kötöttek a nyári napforduló napján, amikor legrövidebb az éjszaka, vagyis június 24-én Keresztelő Szent János, vagy a hagyományos hazai megnevezés szerint Szent Iván napján: virágokból, aratás befejeztével kalászos szalmából, szüret végeztével szőlőből.

E nagy múltú szokások mellé a múlt század második felében került az adventi koszorú hagyománya.

A karácsonyi ünnepek kezdete november végére, december elejére esik az eljövetelt és az Úrra való várakozást jelentő adventtel, ami egyben az egyházi év kezdetét is jelenti. Eredete az 5-6. századra nyúlik vissza, amikor heti háromnapos böjttel is megtisztelték. A szentestét megelőző négy ünnepi vasárnap és szentek névnapjai (András, Borbála, Miklós, Tamás, István, János) tartoznak bele. Fenyőágból, szalmából, négy gyertyából díszített koszorút készítenek, majd e gyertyákat, az egymást követő négy adventi vasárnap gyújtják meg.

András napjához legközelebb eső vasárnap és december 25-e közötti négy hetes időszak advent ünnepe.

Az első adventi koszorút 1860-ban egy hamburgi lelkész készítette. Egy óriási fenyőkoszorút függesztett a plafonra és 24 gyertyát tett rá, utalva ezzel az ünnep valamennyi napjára. Később Ausztriában is népszerűvé vált, a katolikus lakosság körében is. Magyarországon főleg a második világháborút követő időben vált szokásossá, templomokban, középületekben, otthonokban adventi koszorút a csillárra függeszteni.

Ez a szokás idővel annyiban módosult, hogy a gyertyák száma négyre, az adventi vasárnapok számára csökkent. A rajta lévő gyertyák a karácsony előtti vasárnapok liturgikus színeiben jelennek meg a hagyománytisztelőknél. Az adventi koszorú mai is az ünnep nélkülözhetetlen szimbóluma, melynek rengeteg változata létezik.

A hivatalos kereszténység felvétele előtti időben szokás volt az úgynevezett szent fák előtt fényeket gyújtani. Kr. u. 452-ben azonban ezt a római katolikus egyház betiltotta.
Nagy Károly császár 800 körül a törvényeket és rendelkezéseket tartalmazó ?Capitularia? című művében hasonló módon betiltotta a fák és a kutak kivilágítását is. Érthető a tiltás, ha tudjuk, hogy az ?Yggdrassil? (kőris) világfát, amelyen egy északi legenda szerint Wotan függött, egy szent kút mellett elhelyezkedő örökzöld faként írják le. A kereszténység előtti néphitet módszeresen igyekeztek kiirtani.

Egy másik feldíszített fa az volt, amelyet a korai középkorban mindszentekkor és halottak napján (november 1-én és 2-án) a templomok bejáratánál állítottak fel. Ezt gömbökkel díszítették, melyek az elhunytak lelkeit szimbolizálták. Nagyon valószínű, hogy a gömbdíszek használatának szokása innen került át a karácsonyfára, így az az évszázadok során az életfa, a fényfa és a túlvilágfa egyfajta kombinációjává vált.

A karácsonyfa közvetlen előzménye a pogány hagyományokban a termőág, zöldág házba vitele, illetve a ház és a ház környékének örökzöld ágakkal díszítése. A szokást ismerték a kelták, náluk a fagyöngy, a magyal és egyéb örökzöldek játszották a főszerepet.
Magyarországon a zöldág általában rozmaring ágacska, nyárfa vagy kökénybokor ága. A gerendára függesztették fel, aranyozott dióval, piros almával, mézesbábbal, szalmafigurákkal díszítették. A diónak rontást űző erőt tulajdonítottak, a gyümölcs a bőség, egészség jelképe, a szalma pedig a betlehemi jászolra emlékeztet. A karácsonyi ág később fejlődött kis fácskává, amit szintén a házba vittek, és különféle módon díszítettek.

Feljegyzések szerint az első hagyományosnak mondható karácsonyfát freiburgi pékinasok állították a város kórházában a XV. században. Átvitt jelentése a hagyományosan pirossal ékesített fenyőnek az életfa, a természet évről-évre megújulása, körforgása. A fán látható girland a paradicsomi rosszra csábító kígyót jelképezi, az alma a tudás fájáról szakasztott gyümölcsre emlékeztet (ennek mintájára alakultak ki később a piros, arannyal díszített üveggömbök), a gyertyák pedig a fény, a nap, keresztény felfogás szerint Jézus szimbólumai.

A manapság megszokott díszes, üveggömbökkel, szaloncukorral felállított fa német protestáns hatásra terjedt el bécsi közvetítéssel, kezdetben az arisztokrácia és a városi polgárság körében. Magyarországon először Brunswick Teréz martonvásári grófnő, az első magyarországi óvoda megalapítója állított karácsonyfát 1824-ben.
Hazánkban csak a 19. század második felében kezdett elterjedni a szokás. Először csak a nemesi családoknál, majd a módosabb polgári otthonokban is megjelenik az ünnep jelképe.
A szegény paraszti családokban a II. világháború végéig megmaradt a zöldág állítás szokása, sőt volt ahol a jó szaporulat reményében az istállóba is vittek belőle.

A karácsonyfát hagyományosan Vízkeresztkor (január 6.) bontják le.

December 24. estéjén ajándékozzák meg egymást a családtagok Magyarországon. Az ajándékozás szokásának eredete bizonyos elméletek szerint a Napkeleti Bölcsek történetére vezethető vissza, akik a csecsemő Jézusnak ajándékokkal hódoltak Betlehemben. A karácsonyt hagyományosan a család és a gyermekek ünnepének is tekintik, akik a kis Jézus (keleten és a katolikus nyugati vidékeken) vagy Szent Miklós, a Mikulás (nyugati protestáns országokban) nevében kapnak ajándékot.

Manapság az emberek erőn felül próbálják drága ajándékokkal meglepni családtagjaikat, pedig az ünnep csendes békéje, a szeretet-összetartozás kimutatása nem azon múlik, mennyi pénzt tudunk meglepetésre költeni. Egy apróság sokszor többet jelent, ha szívből adjuk, mint bármi, aminek a részleteit kamatostul fizetjük aztán hónapokon keresztül. A család által körbeült asztal, ahol vidáman, békésen elköltjük az elkészített finomságokat - tudva azt, hogy a hétköznapokon ugyanilyen megértéssel fogunk együtt lenni - nagyobb értékkel bír, mint az, ha "letudjuk" évi néhány napban a szeretet ünnepét.