Alan Wilder, becenevén Al, 1959. június 1-jén született Londonban. A Hammersmithben élő, középréteghez tartozó család harmadik fiúgyermeke már nagyon fiatalon érdeklődést mutatott a zene csodálatos világa iránt. Első zongoraóráit már 8 éves korában vette. A komoly zene korai megkedvelése mellett tinédzseréveire természetesen a '70-es évek elején-közepén megjelenő újhullámos és futurisztikus hatás is rányomja bélyegét.
Alan, zenei világ felé fordulása úgy 16-17 éves korára tehető. A nem éppen jó tanuló ifjú Wilder, mint taxisofőr kereste ezidőtájt kenyerét. Mivel zongorázni nagyon jól tudott és az újonnan megjelenő szintetizátor technika sem hagyta hidegen így szinte kapkodtak érte az egyre-másra alakuló tinicsapatok. Alan a '70-es évek végén, a '80-as évek elején több bandában is játszott. 1978-ban közreműködött a Daphne & The Tenderspots nevű együttes "Disco Hell" kislemezén. 1979-ben a Real To Real-lel dolgozott a "Tightrope Walkers" című nagylemezen. De eközben segített a The Korgis nevű bandának "If I Had You" kislemezük elkészítésében.

A Depeche Mode megalakulása idején [1980. május] a The Hitmen elnevezésű együttessel dolgozott. Ezen banda "Bates Motel" című aktuális kislemezével 1980 végén indult el klubturnéra. A sors furcsa fintora, hogy az 1981. január 22-én az egyik londoni kocsmában játszó The Hitmen koncertje után másnap 23-án a Depeche Mode lépett ugyanott fel.
1981. december 12-én Vince Clarke véglegesen és hivatalosan is kilépett a Depeche Mode-ból. Andy, Dave és Martin számára ez a lépés korántsem volt váratlan, így kellőképpen fel tudtak készülni a folytatásra, merthogy folytatni kellett az mindenki számára egyértelmű volt. Szükség volt tehát egy koncertzenészre.... A Melody Maker-ben 1982. januárjában feladott hirdetés így szólt: [Neves banda, szintetizátorost keres 21 év alatt!] Igen sok jelentkező közül választották ki végül Alant, aki habár 22 éves volt [letagadta korát] a legmegfelelőbbnek bizonyult a feladatra. Alan későbbi visszaemlékezése szerint pontosan tudta a hirdetést olvasva, hogy a Depeche Mode-ról van szó.

         
Alan-t az 1982-es évben még amolyan negyedik kerékként kezelték. Nem is ígértek neki mást, hiszen csak koncertzenészként alkalmazták. Al bemutatkozó fellépése '82 januárjában történt a Crocs-ban. Ezután január végén a Depeche Mode New York-ban játszott két teltházas koncerten a The Ritz-ben. Februárban indult azután el a két hónap hosszú, az aktuális kislemezt bemutató See You Tour. 1982. áprilistól a banda stúdióba vonult, hogy felvegye második lemezét az A Broken Frame-et. Alan mivel csak koncerteken alkalmazták, így nem lehetett jelen a stúdiófelvételeknél.
Az új lemezhez kapcsolódó turné folyamán azonban a másik három tagnak feltűnt Alan nem mindennapi zenei képessége és Al, az új technikához való vonzódása is. Alan tehát bizonyított és végre -1 év után- hivatalosan is bekerült a Depeche Mode-ba. Mivel Alan hangzásvilága akkortájt nagyon megegyezett Martin gondolatvilágával ennek köszönhetően születhettek meg 1983-ban olyan közösen készített számok, mint a The Great Outdoors! vagy a Work Hard. Alan egyénileg is írt és kivitelezett számokat ebben az időben. Alan elvont gondolatisága és Dave átérző hangja tette lehetővé olyan nagyszerű dalok létrejöttét, mint a Two Minute Warning, a The Landscape Is Changing vagy a Fools. Tisztán megállapítható volt tehát '83-ra, hogy Alan mind image-ben, mind zenében a Depeche Mode szerves része lett. 1984-re készültek el olyan számok, mint az In Your Memory vagy az azóta is nagy klasszikus If You Want.
1985-86-ra a bandán belül a szerepek el lettek osztva. Dave vitte a fő éneket és színpadi showt. Andy volt maga a nagybetűs management és a koncertek tapsolós showmanje. Az angyali Martin írta és néha prezentálta a számokat. Alan pedig a stúdióban dolgozott, de Alan volt az is, aki a koncerteken úgynevezett egyszemélyes zenei show-kat adott elő. Egyszóval minden rendben volt [látszólag!]. A Depeche Mode hírneve egyre nagyobb lett, egyre több lemez fogyott és senki sem kívánhatott ennél többet. 1986-ra azonban mégis történt valami hiszen az aktuális, a Black Celebration című albumról hiányoztak a már megszokott Alan számok. Született ugyan két Alan-Martin közös szerzemény, -az egyik instrumentális vagyis ének nélküli, a másik pedig egy enyhe próbálkozás- de ezek csak a kislemezek b-oldalára kerültek fel [Black Day / Christmas Island]. Vajon mi történhetett Alan-nel? Egyszerűen elfelejtett számokat írni? Netán kimerült szerzői tehetsége? Talán Dave nem volt hajlandó elénekelni az Alan által írt szövegeket [hiszen Dave nélkül semmit sem ér az egész]?

Egyik lehetôség sem valószínűsíthetô, de valami azért mindenképpen történhetett, hisz Alan aktív maradt. Ilyen körülmények között születhetett meg tehát egy olyan produkció, amelyet recoil-nak hívnak. Recoil..., vagyis hátrahőkölés [de vajon mitől?]. A recoil nem más, mint Alan ötleteinek szóló formájában történő kivitelezése. Igen, szólóötletek, hiszen a Depeche Mode szűk lett Alan számára.
Az első recoil lemez [1+2] az 1986-os turné végén, a második [3+4] az 1987/88-as turné közepén látott napvilágot. Az első egy középlemez, amelyen két szám található úgymond Depeche Mode számokból összerakva. A második lemez már sokkal kiforrottabb. Megtalálható rajta az Alant mindig is inspiráló zongora és a jól ismert Kraftwerkes stílus is.
A Depeche Mode ezidőtájt éli addigi legfényesebb korszakát. Egy szinticsapat, amely London egyik külvárosából indul és 8 évvel később leigázza és rabjává teszi Amerikát. [Igaz, ez fordítva is így van.] Az image '87/'88-ra teljesen kitökéletesedett, köszönhetően a holland fotóművésznek, Anton Corbijn-nak. Anton és Alan közeli barátokká válnak, hiszen a fekete-fehér fotózás és a furcsa helyzetek megelevenítése mindkettőjük közös hobbija. 1988 lezárása: egy tisztelet a múltnak. A Depeche Mode fennállásának 8. évfordulójára Alan, Ludwig Von Beethoven Holdfényszonátájának prezentálásával tiszteleg. 1989-ben új Depeche Mode hangzás születik. A banda ettől a korszaktól kezdve sokkal inkább törekszik az együttes munkára, minthogy Martin egyéni gondolatait vigyék át Depeche Mode név alá. Ez persze több és precízebb munkát jelent. De ez egy kiváló lehetőség Alan számára, hogy dolgozhasson és egyéni ötleteket vigyen a munkába, vagyis a Depeche Mode zenei végtermékeibe. A képlet egyszerű volt tehát: Martin kidolgozatlan demo felvételekkel érkezett a stúdióba, majd az igazi munka csak ott vette kezdetét. Alan teljes szabadságot kapott a stúdióban. Segítségére, mint producer Flood, mint hangmérnök Steve Lyon érkezett. A több hónapos munka végtermékeként megszületett az addigi és talán az azóta is legtökéletesebb és legtechnikaigényesebb album, a Violator. A siker frenetikus volt. A koncerteken Alan kiemelt szerephez jutott: dobolhatott, ami ekkor még szokatlannak tűnt. 1990-ben Alant már többször hallgatja a rajongói tömeg az interjúkban is, hiszen Ő az, aki az album zenei hátteréről beszél.

A Depeche Mode 11 év után beiktat egy pihenőévet 1991-ben. Alan mivel kifogyhatatlan zenei ötletekből, ezért produceri feladatokba fog, míg a többiek pihennek. Tevékenységét a Nitzer Ebb: Ebbhead című lemezén élvezheti a közönség 1991 óta. A Depeche Mode pihenése azonban tovább tart, így Alan újabb, ezeddig ismeretlen dologba fog. 1992-ben megjelenő szólóalbumán [5+6] új emberekkel, új zenészekkel és énekesekkel dolgozik együtt. Az eredmény az eddigi legjobb recoil alkotás.
1992-ben a Depeche Mode zeneileg végleg vált. Az új anyag sokkal precízebbnek ígérkezik, mint valaha. Az együttesen belüli munkamegosztás aránya azonban túlságosan eltolódik, vagyis felborul az egyensúly. Fletch, aki a '90-es években már csak az együttes pénzügyi és technikai feltételeivel foglalkozik, olyannyira kiszorul a zene készítéséből és a stúdiómunkából, hogy az új aktuális nagylemez készítésénél már szinte jelen sincs.
Dave, súlyos magánéleti problémák után beleveti magát az éneklésbe és a sztár-életbe egyaránt. Martin megírja az alapokat majd angolosan távozik a stúdióból magára hagyva Alant, aki ha kell 36 órán át ül a szintetizátorok, szekvenszerek és számítógépek előtt technikus barátaival, hogy 1993-ra megszülethessen az új, már régen várt Depeche Wilder Mode hangzás. Alan munkája és a rajongók várakozása megérte: az eredmény óriási. A koncertkörút szintén. 156 koncert 15 hónap alatt. 156 koncert, ahol Alan szintizik, zongorázik és dobol, ezzel olyan dicsfényt ad a show-nak, mint még soha.
1994-ben látszólag minden rendben van. Habár Fletch a turné utolsó 3-4 hónapján személyes és családi okok miatt nincs jelen, azért Dave teljesített, Martin pedig learatta a dicsőséget, hisz Ő írta és szerezte az összes sikerszámot. De mit csinált Alan? Alan dolgozott, éjszakázott, szintetizátorozott, zongorázott, dobolt és összeszerkesztette a turné számait, hogy azok az aktuális maxik b-oldalán és egy live albumon elérhetők legyenek a rajongók számára. 1994 nyarára a hosszú menetelés tehát véget ér és 11 hónap szünet következik.
1995. májusában a Depeche Mode megalakulásának 15. évfordulója felé összejön a 4 gyűlölet-szeretet kapcsolatban felnövő barát, hogy a jövő alternatívái körvonalazódjanak. Az eredmény elképesztő, leverő és történelmi. Alan kiszáll! Miért? Valószínűleg erre csak 4 ember tudja a választ...., de vajon mégis miért? Alan elfáradt 36 évesen? Nem akar többet dolgozni? Nincs megelégedve a pénzzel? Megutalta a többieket? Netán szakmailag féltékeny? Nem, nem és nem! Alan-ben még van zenei ötlet és nem is öreg a szakmában! Vajon miért pont a 11 hónap pihenés után mondta volna a többieknek, hogy elhagyja őket, amikor ezt megtehette volna a turné végén? Alant sohasem érdekelte a pénz! Alan zenész, Alan művész és a Depeche Mode történelmet csinált illetve csinál, miért hát a szakítás?! A szakítás okát valahol a jövőben kellett keresni, vagyis a jövőbeni tervek különbözősége okozhatta a törést. De ki tudja valójában mi is történt?
Egy biztos, egy korszak örökre lezárult! Alan biztosan belekezd majd valamibe. Új recoil, újabb produceri feladatok vagy esetleg valami teljesen már? Valószínűleg sem neki, sem a Depeche Mode-nak nem lesz könnyű a jövő. Időre van szükség, hogy minden újra tisztázódjon. Időre, mégpedig sok-sok időre!
A Depeche Mode -így Alan nélkül- tovább folytatta. A három tagú Depeche Mode megjelentetett egy újabb albumot, amely egyik felet sem igazolta tökéletesen. Az 1997 tavaszán megjelent Ultra ugyan Number 1. album lett és ezzel igazolta a tényt, hogy Alan nélkül is életképes a csapat, de a lemezeladási mutatók szerint Alan látszik gyôztesen kikerülni, hiszen az Ultra feleakkora érdeklôdésre tart csak számot, mint mondjuk a Violator vagy akár a Songs Of Faith And Devotion.

Minden további találgatás vagy fejtegetés nélkül azért az biztosan kijelenthető, hogy a Depeche Mode lezárta legsikeresebb korszakait azzal, hogy Alan kiszállt, hiszen így, hogy Martin négyszer annyit dolgozott mint ezeddig sem lett Alan nélkül a Depeche Mode az a 'Depeche Mode' többé már!!!
Alan viszont hangtalanul, de visszatért!!!