Még nem kért fel a Depeche Mode producernek - Alan Wilder-interjú

    Nem túlzás azt állítani, hogy pop-rock-történeti eseménynek adott otthont 2010. február 17-én London patinás koncert-terme, a Royal Albert Hall. A Depeche Mode speciális jótékonysági koncertjén - melynek bevételét a rákbeteg fiatalok megsegítésére létrehozott Teenage Cancer Trust nevű brit szervezet számlájára folyósították - egy szám erejéig becsatlakozott az egykori csapattársakhoz Alan Wilder, aki bő 10 éven keresztül volt a Depeche Mode teljes értékű tagja, és a banda hangzásvilágának felelőse. Rajongók millióinak álma vált ezzel valóra, és az álmok persze már aznap tovább folytatódtak egy esetleges újra-összeállásról…

    Ezt a témát sem lehetett hát kikerülni, amikor Alan Wilder-t közelgő budapesti fellépése kapcsán faggattuk Recoil-ról, Depeche Mode-ról, és ’93-as magyarországi emlékeiről.

    Alan, idén tavasszal egy „best of” Recoil válogatással térsz vissza, mely a „Selected” címre hallgat. Saját ötleted volt ennek a kompilációnak a megjelentetése, vagy mindössze a kiadó nyomásának engedtél vele?

    Alan: Valóban a Mute volt a felbujtó, és én örömmel mondtam igent, főleg, hogy nem igazán korlátoztak abban, hogy milyen anyag kerüljön fel a lemezre. Egy érdekes projektté nőtte ki magát a dolog, mivel eljátszadozhattam a Recoil felvételekkel, és kikísérletezhettem, hogyan lehet őket úgy egybe gyúrni, hogy mindez értelmet nyerjen, és kohéziót kapjon.

    A Recoil sztori 1986-ban kezdődött, amikor is megjelentetted az „1+2” EP-t. Akkoriban a sampling technika egyik úttörőjeként tartottak számon. Mit gondolsz napjaink zenei technológiájáról?

    Alan: Mindig is lenyűgözött, milyen gyorsan fejlődik minden, és kissé fel is bőszít, hogy nem mindig tudok lépést tartani a technológiával. Némely dolgok egyszerűbbé váltak, de emellett újabb és újabb lehetőségek láttak napvilágot, a bennük rejlő problémákkal együtt. Egy olyan perfekcionistának, mint én, alkalmanként el is vehet az erejéből, hogy úgy érzem, muszáj kipróbálnom az összes lehetőséget, mielőtt pontot teszek valaminek a végére.

    Harmadik lemezeden, a „Bloodline”-on alkalmaztál első ízben vendég vokalistákat. Közülük az egyik Moby volt, aki időközben híres Mute művésszé, és az elektro-szcéna nemzetközi csillagává nőtte ki magát. Tartjátok még a kapcsolatot?

    Alan: Nem. Ő búcsút mondott a Mute kiadónak, ami elég nagy meglepetést okozott, azt az őrületet figyelembe véve, ami a beharangozott albumot övezte. Nem tudom pontosan, mi lehetett a háttérben, de a Mute ritkán válik meg a művészeitől, így valami komoly dolognak kellett történnie.

    Egy másik énekes, akivel két Recoil albumon is együtt dolgoztál, Douglas McCarthy a Nitzer Ebb-ből. Készítettél nekik egy remixet, az egyik új dalukhoz, mely az „I Am Undone” címet viseli. Vannak egyéb tervek is a közös munkát illetően?

    Alan: Jelenleg nincs szó ilyesmiről, néhány közös bulit leszámítva, Barcelonában és Madridban.

    Legutóbbi albumod, a „subHuman” 2007 nyarán jelent meg. Mi mindent csináltál azóta? Történt esetleg valami változás az életedben?

    Alan: Igen. Különváltam a feleségemtől, és most van egy új partnerem, akit Britt-nek hívnak, és egy kedves lány. Elég nehéz két év van a hátam mögött, ami gyakorlatilag képtelenné tette, hogy az új albumon dolgozzak, bár nekiálltam az új anyagnak, de még távol vagyunk a dolog végétől.

    Február 17-én a Depeche Mode egy speciális, jótékonysági koncertet adott a londoni Royal Albert Hall-ban. Meghívtak, hogy társulj be Martin-hoz a színpadon, és előadtátok az egyik leghíresebb Depeche Mode balladát, a „Somebody”-t. Milyen érzés volt 16 év elmúltával megosztani a színpadot az egykori csapattársaddal?

    Alan: Ez egy különleges este volt, amit nagyon élveztem. A reakciók még annál is nagyszerűbbek, mint amit vártam - aznap este, és azóta is. Martin remek formában volt, és nem csak ami a hangját illeti, hanem egész valójában. Egy sokkal erősebb, koncentráltabb és nyitottabb formáját mutatta, mint amilyennek valaha is láttam. Tulajdonképpen az egész nap nagyon érdekes volt a számomra - látni őket, ahogy búcsúzkodnak, főleg egy ilyen hosszú turné végén.

    A rajongói reakciók nagyon lelkesek voltak ezzel a különleges újbóli-összeállással kapcsolatban. Reménykedhetünk abban, hogy viszontlátunk téged a Depeche Mode soraiban?

    Alan: Kétlem.

    És mit szólnál a produceri munkákhoz? Igent mondanál, ha felkérnének rá?

    Alan: Ez egy igazi beugratós kérdés. Még nem kértek fel rá. Egyébként biztosan furcsa lenne.

    Nézőként részt vettél a Depeche Mode O2 Aréna-béli koncertjén is, Londonban. Hogy tetszett az új élő program, és a színpadterv? Milyen volt a hangulat a backstage-ben?

    Alan: Az igazat megvallva, egy kicsit ellentmondásos. Úgy vélem, némely változat igazán jól szólt, volt, amikért nem igazán rajongtam. Ugyanezt mondhatom el a színpadképről is - volt, ami nagyszerűen nézett ki, volt, ami nekem nem jött be. A hangzás kiegyenlítettsége elég szegényes volt, de sem ez, sem a színpad nem róható fel az együttesnek. Az előadásuk nagyon hatásos volt. Dave jó formában volt, és úgy tűnt, mindenki jól érzi magát. Martin dala, a „Home” különösen jól szólt. Az after-show jó móka volt, és lehetőségem nyílt olyan emberekbe belefutni, akiket régóta nem láttam. Dave-et hiányoltam, bár ő mindig egyből eltűnik, miután lejött a színpadról.

    Hamarosan turnéra indulsz Paul Kendall társaságában, hogy a „Selected” című Recoil albumot promotáljad. Mivel készülsz ezekre a speciális élő előadásokra?

    Alan: Gyertek el az eseményekre, és nézzétek meg magatok!

    Budapesten is fel fogsz lépni. 1993-ban jártál itt utoljára. Milyen emlékeid vannak a budapesti „Devotional” napokról?

    Alan: Nagyon jók - emlékszem, hogy vadásztak ránk a rajongók az utcákon, mint a Beatles idejében. A közönség nagyon lelkes volt, és egészen megszerettem a gulyást!

    Lelkes közönségből bizonyára most sem lesz hiány, hiszen a budapesti Recoil „Selected” Event-re a jegyek több mint 60%-a elkelt! Belépőket Alan Wilder április 16-i Diesel Klub-os élő fellépésére a Ticket Express-en, és a Ticketportal-on keresztül lehet elővételben biztosítani.

 
Exkluzív Alan Wilder interjú

    Hatással voltak-e a subHuman alapkoncepciójára és a Joe, valamint Carla által írt szövegekre a 2001. szeptember 11.-én történtek, az iraki háború eseményei vagy a terrortámadások?

    Alan: Mivel nem közöltem velük a készülő lemez alapkoncepcióját, így nem is sugallhattam nekik ezeket a témákat. Azt hiszem, nincs olyan ember a világon, akire az elmúlt hat év eseményei ne gyakoroltak volna kisebb-nagyobb hatást – elég nehéz is lenne függetleníteni magunkat tőlük. A szerzőtársaim maguk döntöttek a dalszövegek témáiról, s pont Joe-nak az 5000 év című számhoz írt sorai adták meg a végső lökést az album témaválasztásához. Az általa megfogalmazott sorok kifejezetten az intézményesített vallás és az ez által okozott konfliktusok elméleti és gyakorlati kérdésével foglalkoznak. Az ötezer éves kereszténység és a békére, egységre irányuló törekvéseink dacára „a világ továbbra is a vesztébe rohan”.

    Nem gondolod, hogy az Unsound Methods-Liquid-subHuman hármas hangzása a korábbi lemezekéhez képest jobban emlékeztet egymásra? Mindez azt jelenti-e, hogy immár véglegesen elkötelezted magad a filmzenehangzás mellett, s ezt a „vázat” töltöd majd ki újabb és újabb zenei stílusokkal?

    Alan: Őszintén remélem, hogy a legutóbbi három lemez valamiképpen mégiscsak kapcsolódik egymáshoz, s a zenei tevékenységemnek része a következetesség, a folytonosság. Ahogy már korábban is említettem, nem tudatosan döntöm el, milyen stílusú lesz a következő korong, hanem olyannak alkotom meg, amilyennek éppen hallani szeretném. Előszeretettel alkalmazom a mindent kitöltő hangzás és a dinamika kontrasztját; ezért lesz a Recoil zenéje filmszerű. Minden kor zenéjében találok kedvemre valót, s ez a sokféleség visszaköszön a saját hangzásomban is.

    Igaz, hogy már nagyon régóta szerettél volna egy Joe Richardson-szerű énekessel együtt dolgozni?

    Alan: Nem, ez így nem pontos megfogalmazás. Ha úgy érted a kérdést, hogy „Mindig is szeretted a bluest?”, akkor a válaszom igenlő, de újra hangsúlyozom, hogy a sokszínűségen van a hangsúly. Minden lehetséges megoldásra egyformán vevő vagyok; ugyanez áll az énekesek kiválasztására is.

    Mikor egy új dalt írsz, mi az első amit felveszel? Egy komplex ötlet születik meg a fejedben, vagy csak egy apró ritmus?

    Alan: Legtöbbször csak kavargó gondolatoktól, kidolgozatlan ötletektől zsong a fejem. Van, hogy egy ritmus adja meg a kellő alapot; van, hogy egy furulya bizarr vibratója, mint például az Unsound Methods Stalkerjénél – de lehet akár környezeti zaj is. Én a „ezt is, azt is kipróbálom, majdcsak kisül belőle valami”-elvet vallom...!

    A Mute döntötte el, hogy csak digitális kislemezeket jelentettek meg, s CD-n egyik sem lesz kapható? Még hány dalt akartok kiadni a subHumanről?

    Alan: Egészen egyszerűen azért alakult így, mert többé már nem beszélhetünk a hagyományos értelemben vett kislemezpiacról; emiatt nem is éri meg olyan kiadványokba pénzt ölni, melyeket csak egy nagyon szűk réteg vásárolna meg. Nézd meg, hogy az olcsó, digitális letöltési lehetőségek és a fájlcserélő rendszerek térhódítása miatt milyen ütemben csökkennek a CD-eladások... A kiadók minden lehetőséget megragadnak a kiadásaik lefaragására; ennek első nagy vesztese a CD-kislemez lett.
    A „cédétlenítésért” cserébe viszont megjelentethettünk egy speciális DVD-t – ha így nézed, akkor nem is olyan rossz az alku... Amennyiben a Preyt sokan töltik majd le, talán a Mute is megkockáztatja, hogy a következő kislemez CD-n jöjjön ki. Attól tartok, sok múlik rajtatok! Ha második kislemezt szeretnétek, töltsétek le mind többen az elsőt!

    A gyerekeid (főleg Parisre gondolok) szeretik a zenédet? Támogatnád-e őket, ha ők is a zenei pályát választanák?

    Alan: Általánosságban elmondhatom, hogy Paris és Stan is muzikális és nagyon kreatív gyerek – Parisnek a „vérében van” a színjátszás; nem is olyan rég még díjjal is jutalmazták egy drámai szerepéért. Stan sem panaszkodhat, ő a képzőművészethez „konyít”. Parist, aki mostanában kezdi igazán felfedezni a zene világát, még nem nagyon érdekli a korosztályom „munkássága” – nem is örülnék neki, ha másképp lenne. Kedveli Gwen Steafanit és Avril Lavigne-t, de eléggé jártas a többi műfajban is. Ha idősebb lesz, gondolom, a „mi zenéinket” is meghallgatja majd. Nagyon örülnék, ha valamelyikük a zenei pályát választaná – persze ugyanennyire elfogadom majd, ha mégis másképp döntenek...

    Említetted, hogy most jobb a viszonyod a depeCHe MODE tagjaival, mint valaha volt. Kivel találkoztál közülük utóljára?

    Alan: Dave-vel futottam össze, még a szólóturnéján, Londonban. Többé-kevésbé rendszeres időközönként beszélünk egymással, s nemrég küldtem el neki a subHuman egy példányát.

    Az elmúlt évek folyamán nem volt olyan dM szám, aminél késztetést éreztél volna, hogy áthangszereld? Ahol érezted volna, hogy teljesen más köntösbe lehetne bújtatni?

    Alan: Hep mindig azzal piszkál, hogy kábé 6 számot válasszak ki a teljes dM-életműből, s azokat alakítsam át. Tény, hogy érdekes kísérlet lenne mind a négyünk véleményét kikérni egy átalakított számról; láthatnánk, mennyire másképp vélekedünk... Egy biztos, az It’s Called a Heart esetleges átdolgozásáról még egy mukkanást sem akarok hallani...

    Jársz koncertekre mostanában? Ott voltál a legutóbbi Kraftwerk-turnén?

    Alan: Évek óta senkit sem mentem el megnézni élőben – legutoljára Dave fellépésén „csápoltam”...

    A lemezfelvételek közti időben szoktál utazgatni? Vannak kedvenc nyaralóhelyeid?

    Alan: Kifejezetten szeretek még ismeretlen városokat felkeresni, de a hagyományos, repteres-repülőgépes utazgatásokból elegem van. Szívesebben megyek autóval vagy vonattal. Mostanság jártunk Koppenhágában (nagyon kulturált hely) és New Yorkban, tavaly karácsonykor pedig Maurutiusra utaztunk. Párizsba az Eurostarral szoktunk menni, pár hét múlva pedig Berlinbe kell látogatnom. Kacérkodom egy szentpétervári, oroszországi látogatás gondolatával, és hát Budapestet sem ártana újra megnézni...

    A subHuman borítóján látható Jaguár rendszámtáblájának van „mögöttes jelentése”?

    Alan: Nem, nincsen. Ez csak a borítervfotók egyike. A Jesse Holborn által készített különleges kollázsok közül ezt szemeltem ki a borítóra. Sokat viccelődtünk a beállításokon. A hétköznapi helyzetekbe „kényszerített” próbababák látványa teremtette meg a kollázstechnikát idéző beállításokat.

    Ugye még 2014 előtt megjelenik a következő Recoil-album...?

    Alan: Megjelenik... a következőnek még a nyár vége előtt nekiállok – annak dacára, hogy lassan dolgozom, úgy számolom, még hamarabb is végzek vele... :-)

    Köszönjük, hogy válaszoltál a kérdéseinkre!

    Alan: Számomra megtiszteltetés...:)

    Sok sikert az új Recoil-lemezhez

forrás: recoil.hu