A következő pár oldalon öt különleges nap történetét [történelmét] olvashatjátok el. Ez az öt nap nem más, mint 1993. július hónap 25., 26., 27., 28. és 29. Vagyis a Depeche Mode legutóbbi, 1993-as magyarországi tartózkodásának időpontjai.

Bizonyára sokan vannak azok, akik kevésbé elvakult rajongók lévén ezt a látogatást az MTK Stadionban tartott koncert megtekintésével letudták, de vannak olyanok is, akik másként gondolkodtak. Vannak, akik egyetlen percet sem akartak elmulasztani, míg áhitatuk tárgyai ilyen közel voltak hozzájuk. Az egészet talán onnan kellene kezdeni, hogy az új kislemez, az I Feel You, és az azt követő nagylemez, a Songs Of Faith And Devotion megjelent, és rögtön utánna elkezdődőtt a Devotional Tour 1993. Ekkor kezdett ugyanis motoszkálni fejemben a gondolat, hogy talán meglátogatják a fiúk a jó öreg magyarországi híveket is. A Bravo és egyéb hírforrások bíztató információkat terjesztettek, miszerint az együttes július vége felé koncertet ad Budapesten. Ennek ellenére a lelkem azért mégsem volt nyugodt, hisz hasonló hírek már 1990-ben is szállingóztak, aztán meg semmi nem lett belőle. Annak idején a World Violation Tour 1990 programja végül nem rázta meg Magyarországot. Mindaddig tehát nem voltam biztos a dolgomban, amíg a Metro-nóm hanglemezbolt kirakatában meg nem láttam, hogy már jegyek is kaphatók.

Lassan a várost is elöntötték az óriás plakátok, melyekről világosan leolvasható volt, hogy 1993. július 27-én az MTK Stadionban Depeche Mode koncert lesz! Ettől kezdve a várakozás pillanatai kezdődtek. A koncertet megelőző napokban többször is hívtuk a repülőteret, hogy pontos információhoz jussunk, de hiába! Aztán elővettük a józan eszünket és a turnémenetet. A budapesti koncert előtti legutolsó fellépés Hamburgban volt [legalábbis akkor még úgy tudtuk], így hát 24-én este még biztosan ott lesznek, és nem nagy a valószínűsége, hogy közvetlenül a show után útrakelnek. Vagyis ha eszmefuttatásunk helyes, akkor 25-én jöhetnek meg a fiúk leghamarabb.

A fentiek függvényében a terv tehát a következő volt: július 25-től kezdve minden nap kitáborozunk a repülőtérre és csak megjönnek valamikor. Nos, ami ezután jött, az már maga a történet. Az összefoglaló nem lesz tökéletes, hiszen hiába voltunk kinn az első naptól az utolsóig, olykor azért haza is kellett menni kipihenni a néha majd 40 órás ébrenlét fáradalmait. Vagyis volt amiről mi is lemaradtunk. A történet ezen pontjait elmesélések alapján tudtuk csak beépíteni. Sokat tanultunk az öt nap alatt, amit a következő látogatásnál fel fogunk használni. Íme pár észrevétel: délelőtt kevésbé aktívak a fiúk, hisz jobbára alszanak. Délután és éjjel sokkal többet látni őket, így jobb ha az ember a hazamenést és az alvást hajnali 5 óra és déli 12 óra között intézi.

Ez a napló formába öntött visszaemlékezés talán azok számára lesz a legérdekesebb, akik 1993-ban még nem voltak velünk, mert csak azóta lettek fanatikus rabjai a Depeche Mode-nak. Ôk a leírtak alapján talán méginkább kedvet kapnak ahhoz, hogy legközelebb velünk együtt vegyenek részt az 1998-as, negyedik budapesti "hotelostrom"-ban és annak munkálataiban.



1993. JÚLIUS 25. [VASÁRNAP]

16.00. Találkozó Gáborral. Így utólag visszatekintve rögtön elkövettünk két hibát: az első, hogy csak délután négykor indultunk, pedig már délelőtt is megérkezhettek volna a fiúk, a második, hogy otthon hagytuk a fényképezőgépeket.

Irány a Ferihegyi reptér! Először az 1-es terminálra megyünk, mert a külföldi- és magángépek ide érkeznek. A teraszt azonban 17.00-kor bezárják, így átmegyünk a Ferihegy 2-re, ahonnan úgyis látni az 1-est is. A teraszon rögtön egy kupac rajongót fedezünk fel. Öröm gyúlik szívünkben, hogy nem vagyunk egyedül. Leülünk, figyeljük a gépeket. 19.00-kor ezt a teraszt is bezárják. Kitartó várakozásunkat az érkezési emeleten folytatjuk tovább.

Egy kis MODE-os gyülekezet is feltűnik, majd két lány odajön közülük és kérdőre von, hogy mi is a DM-re várunk-e? A válasz, egyértelmű igen. Ettől kezdve velük beszélgetünk. Elmesélik, hogy láttak már egy németországi koncertet és a show túltesz a World Violation Touron is. [Ezt azonban mindaddig nem hittem el, amíg nem láttam a koncertet.] Közben feltűnik egy TV-operatőr a kijáratra szegezett kamerával. Talán az együttesre vár? Nem, mindössze csak egy sportcsapat érkezésének rögzítését bízták rá.

20 óra tájt jár az idő, amikor kiderül, hogy a fiúk már 18 órakkor landoltak, és már régen a hotelben tanyáznak. Azonnyomban a Kempinski felé vesszük az irányt. Megérkeztünkkor már lézeng néhány rajongó a szálló környékén. Két lány biztosít minket a banda ittlétéről, hisz nemrég látták Andy Franks-t a hotelben kújtorogni. Nemsokkal később, amint éppen a panoráma üveges étterem előtt járkálunk, hirtelen egy lány töri meg a csendet: "Ott van Martin!!!"

Szemeim a helyiség legrejtettebb zugait is átpásztázzák, de Martint nem lelem. Majd észreveszem, hogy csaknem az orrom előtt, az üveghez legközelebbi asztalnál eszik Martin, és vele szemben nem más, mint Fletch! Martin fekete kapucnis pulóverben és sapkában eszeget az osztályon felüli étteremben. Szemügyre veszi az őt kukkoló gyülekezetet. Látszik rajta, hogy nem örül a ténynek, miszerint az oly titkosra tervezett érkezés után 1-2 órával már rá is leltek "rejtekhelyére". Az egyik lány szerint nem kellemes 5-10 szempár kereszttüzében enni, ezért azt javasolja, ne bámuljunk szünet nélkül befelé.

Ezzel mindenki maradéktalanul egyetért, mégis amikor végignézek a kis csapaton, mindenki egy pontra szegezi tekintetét: Martin és Fletch asztalára. Aztán ki tudja miért, egyik testőrüket kiültetik a teraszra. [Talán ránk felügyel?]

Később előremegyünk a hotel főbejáratához, ahol további kíváncsi rajongókra lelünk. A Kempinski taxisaitól megtudjuk, hogy Alan és Dave elmentek a Szindbádba vacsorázni és körülbelül 22 óra tájban várható a visszatérésük. Az is kiderül, hogy az őket szállító Merciben elrontották a légkondit, mert egész út alatt állítgatták. Miközben Dave-re és Alanre várunk, néha hátramegyünk az étteremhez, ahol Martin és Fletch már csaknem két órája falatozik, körülöttük 4-5 pincér sürög-forog egy "magasabb cél", de inkább borravaló érdekében. Amikor visszaérünk a főbejárathoz, néhány rajongót látunk, ahogy éppen közös fotót készítenek Anton Corbijnnal, a Depeche Mode házi látványmesterével. Közben Lehoczky Krisztián és néhány társa azon fáradoznak, hogy nemzeti színű lobogójukat kitehessék a hotel bejáratához. [Róla akkor tudtuk meg a reptéri lányoktól, hogy jópár koncertet volt szerencséje látni az első sorból, sőt Stuttgartban Dave "zöld utat" adott neki, és néhány másodpercet a színpadon is tölthetett.]

23 óra után egy piros taxi áll be a hotel elé, amelyben a sofőr mellett egy baseballsapkás, szakállas úr ül. Viccből megjegyezzük, hogy "A Faith No More is itt szállt meg!", mivel énekesükre hasonlít ez az alak. [Mint később kiderült, ő Daryl Levy volt, Dave személyes testőre.] Közben a többiek annyira el vannak foglalva azzal, hogy mit tegyenek majd, ha Dave megjön, hogy észre sem veszik, amikor kiszáll a piros taxiból. Mi is csak pár másodperc múlva eszmélünk rá, ki is az a fekete ruhás, hosszú hajú, szakállas utas, aki nagy léptekkel halad a bejárat felé, majd megtorpan, visszafordul, a taxihoz lép és az ablakon keresztül elkezd magyarázni valamit.

Most végre a többiek is észreveszik, felébredve a szervezkedésből, Dave pedig fogja magát és bemegy az ajtón néhány vakuvillanás közepette. Alan viszont még mindig nem jött vissza. Mindezek után nemsokkal, körülbelül éjfélkor, hazaindulunk. Velünk utazik egy lány, aki azon gondolkodik, hogy holnap kijöjjön-e a hotelhez, vagy otthon üljön a rádió előtt? Kiderül ugyanis, hogy a The HDMFC egy közönségtalálkozót tervez, és a rádióban teszi közzé azt, amennyiben létrejön. Mi teljességgel lehetetlennek tartjuk az esemény megszervezését, mivel tudjuk, hogy a banda igen fáradt és elfoglalt. Így inkább a hotel előtti várakozást tanácsoljuk neki is.

A villamosról látom a Múzeum körúti hírdetőoszlopról letekintő savanyú arcú Dave-et és Martint, a napszemüveg mögül kukucskáló Andy-t és a háttérben megbújt Alant. Tudom azonban, hogy a négy fiú már nemcsak plakát formájában, hanem személyesen is Budapesten tartózkodik. Kicsit elgondolkozom, hogy talán már nincs is akkora érdeklődés a DM iránt, mint '88-ban, hisz akkoriban állítólag óriási tömeg várakozott a Duna Intercontinental előtt, ma viszont alig 10-15 voltunk a Kempinskinél. Másnap azonban, hála Istennek kiderült, hogy óriásit tévedtem, mert délutánra a tömeg több, mint 100 főre duzzad. Ez azonban már "másnapra", vagyis július 26-ra tartozik.

Leszállás előtt megbeszéljük a reggeli találkozót, hogy fényképezőgéppel és élelemmel felfegyverkezve megostromoljuk a Depeche Mode budapesti főhadiszállását, a Hotel Kempinskit.