A görög származású, amerikai születésű Diamanda Galás az utóbbi évtizedek egyik legegyénibb, legextrémebb, egyben legvitatottabb avantgárd énekese, zongoristája, színpadi akcionistája. Ahogy egyik kritikusa írta, képes a legfékeveszettebb vokális terrorra. S mégha jelentőségét sokan - erős túlzással - a szintén görög származású Maria Callaséhoz szokták hasonlítani, négy oktávnyi hangterjedelme, szenvedéssel, kétségbeeséssel, reménytelenséggel teli szövegei, ehhez méltó expresszív énekstílusa és démonikus megjelenése révén minden újabb produkciója, megmozdulása figyelmet érdemel. Ily módon az öt év hallgatás után kiadott új nagylemeze, a Guilty Guilty Guilty is, amelyet a hírek szerint You're My Thrill címmel hamarosan újabb opusz követ.

Az ortodox görög bevándorlók gyermekeként Kaliforniában nevelkedett, jazz és klasszikus zenei képzésben részesült énekes-zongorista 1979-ben, huszonnégy évesen az avignoni fesztiválon tűnt fel először, Vinko Globokar nagy vitát kiváltó, aktuálpolitikai indíttatású operájában, az Un Jour Comme Un Autre-ban. Három évvel később jelent meg az első önálló lemeze, a The Litanies Of Satan, amely már címében is jelezte, hogy Diamanda Galás mindenekelőtt az élet sötétebb oldaláról énekel, az elnyomottak, kiközösítettek, megalázottak világáról tudósít. Sokkolóan, provokatívan. Ha kell, Baudelaire-t idézve, ha kell káromkodva.

Aztán, amikor megállapították, hogy színdarabíró testvére, Philip-Dimitri Galás HIV pozitív, minden energiáját az AIDS-ben szenvedők társadalmi elfogadására fordította. Az 1986 és 1988 között született, később The Mask Of The Red Death névre keresztelt lemeztrilógiájának felvételei során végig „We Are All HIV+” feliratot viselt a bal öklén, s minden lehetséges fórumot megragadott ahhoz, hogy harcoljon a halálos kórban haldoklókkal szembeni előítélek, közösségi kirekesztések ellen. A szélesebb közvélemény mégis csak 1991-ben, a New York-i a Cathedral Of Saint John The Dinive-ben adott, hatalmas botrányt kiváltó koncertje kapcsán figyelt fel rá. E később Plague Mass címmel lemezen is megjelentetett előadáson Galás - főként bibliai idézetek felhasználásával - látványosan és keményen bírálta a katolikus egyházat (és közvetve az amerikai közvéleményt) az AIDS-szel szembeni álszent magatartásáért.

A kilencvenes évek elején az avantgárd énekes-zongorista azonban más elnyomott társadalmi rétegek - mindenekelőtt a déli államok fekete kisebbsége - érdekében is felemelte szavát. Mindenekelőtt azzal, hogy dalaikat repertoárjára tűzte, s azokat a maga olvasatában rendszeresen játszotta a koncerteken. Willie Dixon, Screamin' Jay Hawkins, Mike Bloomfield, Roy Acuff szerzeményeit, tradicionális amerikai népdalokat, sőt, még Seres Rezső Szomorú vasárnapját is. Ezek legjavát 1992-ben The Singer néven nagylemezen is megjelentette. Majd összeállt régi kedvencével, a Led Zeppelin egykori basszusgitárosával, John Paul Jones-szal állt össze, és The Sporting Life címmel készített egy figyelemre méltó, bár mérsékelt sikerű albumot.

A poprockzenei világhoz nagyjából Diamanda Galás ekkoriban került a legközelebb, pedig sokkoló, teátrális előadásmódja révén több metál (Cradle Of Filth, Emperor) és mainstream sokkrocker (Marilyn Manson) is egyik példaképének vallotta őt. Ő azonban inkább visszatért korábbi jól bevált szónikus attakjaihoz (ebből született a Schrei lemezsorozat), illetve dalszövegeit The Shit Of God címmel skönyv alakjában is megjelentette. Mint mondta, elsősorban azért, mert sokan panaszkodtak neki, hogy nem értik, mit énekel a lemezeken.

Aztán hosszú évekre kivonult a frontvonalból. 2003-ban viszont megint egy erős, nagy visszhangot kiváltó művel tért vissza a színpadra, mindjárt két dupla CD-vel Mindkettő szóló koncertfelvétel, és Galás két arcát mutatja: a La Sepenta Canta a fekete blues sajátos galási értelmezése, a Defixiones Will And Testament pedig a korábbi experimentális operamunkáihoz hasonlatos, és a török csapatok által 1914 és 1923 között lemészárolt örményeknek és görögöknek állít benne emléket.

Ezt újabb öt év csend követte, most meg itt egy újabb opusz, az ismét beszédes című Guilty Guilty Guilty. Rajta Galás a blues-, a jazz- és a country-irodalom néhány gyöngyszemét szedi ismét darabjaira, majd rajta másként össze és tölti meg őket a rá jellemző erővel, dinamikával. Tekeri, variálja, kifordítja, átstrukturálja a dallamot, ha kell, belenyúl a szövegbe is, ezáltal az egykor Johnny Cash (Long Black Veil), Edith Piaf (Heaven Have Mercy) vagy Nat King Cole (Autumn Leaves) világsikerre vitt dalok az ő interpretálásában fájdalmasak, zaklatottak, borongós, szorongós, fojtott tónusokban gazdagok.